Meg eszembe jutott ismét a nagymamám is. Megtorpantam a parkoló mellett a szállingózó hóban. Rájöttem. Ha egy embernek már nem tudsz ajándékba adni semmit, aminek igazán örül, vagy hasznát veszi, mert az étel, ital, szórakozás, munkálkodás nem érdekli, akkor egyetlen dolog, amit adni tusz és kell neki az a társaságod. Persze lehet,h a beszéd is fárasztja. Lehet, hogy csak ülni fogsz vele kéz a kézben, egymás mellett.
Vagy olyankor már erre sincs igény? Csak az újra és újra felháborduló lekiismeretem mondatja ezt velem? Hogy mi lett volna ha pénteken vagy szombaton még előbb felhívom, vagy ha vasárnap még délelőtt elmegyek és nem csak délután, 2 órával a halála után.
Tudom, a halál abszolut egyszemélyes tevékenység. De egyedül akkor is félelmetes szembenézni vele. Valaki azt mondta nekem, hogy senkinek sem szabadna egyedül meghalnia.
Én is így érzem.
Sajnálom, hogy nem figyeltem előbb fel a jelekre, hogy áltattam magam és nem voltam ott Veled amíg kellett volna Drága Nagymamám!
↧
A sok gondolat mellé még egy
↧